Vérző ajak

Minden pillanatnak megvan a maga varázsa. A mámor érzülete, hogy soha nem tér már vissza. Mikor megtörténik, még nem tudod mit jelent. Idő kell, és újabb ezer pillanat a maga ólom nehezével, hogy megértsd. Addig csak sétálsz agyad minden terhével a hátadon, magad történelmének zsenge révületében. Van úgy, hogy megállsz, leteszed a málhát, és azt érzed, hogy csupán néhány lélegzetvétel választ el egy újabb felismeréstől. Hányszor jutott eszedbe, hogy csak egy pillanat volna még, hogy visszamehetnék, és talán ma minden más lenne. Minden perc magában hordozza a születés fájdalmát, úgy, hogy mikor belédjön a következő, már meg is halt. Szóval akkor mi értelme az egésznek… Szorongok minden pillanat előtt, és ott ül a lelkemen visszavágyakozásom minden ádáz kísértete, s mint Ady néma dzsinnje réved a múltba bágyadtan…

Engesztelhetetlenné tesznek a hibák, mert azok meggyőződésből vannak. Meggyőződésből követem el őket, épp, mint te. Hogy ez a meggyőződés rossz-e, vagy éppen ez tesz azzá, ami vagyok, nem tudom. Bizonytalan vagyok, és kissé tán zavart is abban, amit teszek, bármi is legyen az… Nem tudom, mit akarok, de azt minél később. A változástól való rettegésre egy egész világ épül. És ez a te világod is. A csendes sodródás puhán suhanó vitorláin pedig mindig lesz annyi szél, hogy a hajó haladjon… és halad, de hogy merre? Ez nem számított soha. Ez az, mikor azt mondják neked, ha nem megy így, hát vegyél valami állatot, az nem beszél vissza. Úr lehetsz a saját dombodon, ahol van szemét, vagy netán te, és senki nem kérdezi meg tőled, mi volt az a pillanat, amikor felszálltál arra a hajóra. Új partok ígérete, meg az a sok emlék… A málha nehéz, te pedig elkeseredett. Mikor visszanézel, rájössz, micsoda gyönyörűséget hagytál magad mögött, és soha nem láthattad ezt, mert még soha nem voltál tőle elég távol. Ha akkor van erőd, visszaúszol… Vagy akár még a hajót is visszafordíthatod, és megmenthetsz engem is, aki -mint a nagy népi csűrhe legékesebb motívuma- feltétel nélkül visszavár. Igen, én ott ülök melletted abban a hajóban és megyünk ketten, sokan a semmi felé. Az ismeretlenbe, amiről csak annyit tudunk, hogy messzebb van a parttól. Egyre messzebb. Mikor megremeg a bárka és arcodba csapnak a tajtékok, csak egyetlen pillanat motoszkál benned. A pillanat, ami tán élni hagy, és ezért te is tovább élteted, mintha már látnád is a szigetet, benn az óceán kellős közepén. Ez csak ábránd, ami azért sem hiú, mert nem magadban, bennem bízol, hanem abban, hogy nem lehet ennyire kegyetlen a… és tényleg nem. Mindig kiköthetsz valahol, de csak akkor szállhatsz ki ebből a csónakból, ha nem szállsz többet vissza. Ha pengével téped gyönge vitorláit és a szűzi vásznat egyre több helyütt borítja az elfeledettség pora, míg hamuvá nem lesz maga is… mint te.

Újév előtt mindig kikászálódsz a küszködés gályájából, eljössz hozzám, és megígéred, hogy mostantól mindig karácsony lesz. Mostantól már csak pár nap és fellebben az újrakezdés köde, mert meghaltál.

Nem kárhoztatlak, hisz én is csak azt teszem, amit te. Máshogy, állhatatlanul, szétszakadva, gyakran önmagam romjai alatt… de mindig ugyanabban a hajóban.

Minden újrakezdés kicsi csend a száműzetésből. Mikor állhatatosan hajtod fejed azok közé a gyertyák közé, amelyek felviláglanak a semmiség vérvörös kanyonjai fölött. Nincs fahéjillat, és nem jön már senki feléd egy csillagszórót szorongatva kezei között, és könnybe lábadt szemekkel, elszorult hangon megölelve téged. Nincs. A tenger szabályai szigorúak, te pedig csak apró pontként hánykódsz a feldühödött habokon…

S telik az idő. Változik a táj. Már nem akarsz kiszállni. Görnyedten, betegen, magadba zuhanva bámulod a távolodó tájat, ahol villámok sújtják a fenyveseket, vulkánok ernyi irányba szétfolyó magmája a tövises mezőket perzseli, ahol gyerekként játszottál. Minden fájdalmad itt, ebben a képben összpontosul. Hisz minden apró porcikája te magad vagy. Meg én. Mi.

Elfordítom a fejem. Látom a part másik oldalát, ahol még sosem jártam. Sokat kell evezni odáig, a szél arra sosem fúj. S ekkor a kitisztult egeken kihajol a kelő Nap néhány sugara, és újra állnak fák is, a hegyek is. Élet járja át az elszorult verőereket. Mire megérkezünk újra hó némítja a csikorgó mozdulatlanságot. Friss fuvallatok... meg minden. S ahogy rád nézek, egy lágy mosoly villan át rajtad. Téged, ki vágyakozva nézed a vízen botladozó hajót… Gyere, menjünk, meddig fekszel elcsigázva, hogy majd' beleszédülsz saját álmodba? Csak még egy perccel tovább…    

…és ha már végre igen.

 Maga a lét –mindenhogy csak valahogy, valahol, valakivel, Vele satöbbi- mindig tartogat valamit, amiről nem gondolom, hogy gondoltam valaha, hogy gondolni fogom. Aztán csak úgy jön. Töményen és kegyetlenül. Úgy, hogy nem belédszáll, mint a reggeli kávéd a felfoghatatlan ébredésbe, hanem, mint az IC-járat, ami megáll a vágányzár előtt másfél méterrel. Nem nézi senki, honnan jöttél és hova tartasz. Utaztál vele és kész. Megtörtént, most pedig minden idegszál csak arra vár, hogy valaki megmondja merre tovább az a darab idő. Van, aki megmondja. Kiáll az Egy és a milliók elé, és világgákiáltja. Valamit mond, amiről mindenkinek ugyanaz jut eszébe… mindenkinek így húsvéttájt… és már senkit sem érdekel milyen volt maga az Utazás… csak Minket. Csak állunk a vágányzár előtt, és mint a virágos ravatal néznek Ránk tanácstalan. Senki nem hiszi el, hogy lehet még. A retúrjegy lejárt, a vonat nem közlekedik. S csak áll a sok, szemben a kevéssel, mint ostoba hisztéria az ostoba hisztériával, valami távoli univerzumban, nagyon messze innen… s mosolyognak hogy… hogy nagyon-nagyon igen. Azért az van, mert létezik. Annak ellenére, hogy már megmondták ezerszer, hogy ez nem lehet igaz. S ami nem lehet, arról általában (mindig) kiderül, hogy azért mégiscsak igen. Aki már leszállt a vonatról nem lát mást csak a vágányzárat, és valami heveny felsőbbrendűséggel hirdeti a megvilágosodás avittas eszméit, csak mert gyorsabban rángatta le magát a lépcsőn, mint a másik szerencsétlen. Szerencsétlen. Hány vonatnak kell még elmennie ahhoz, hogy ne álljunk meg ott, a peronon, hanem továbbmenjünk, és mint kirakott útjelzőtábla talpaljunk valami olyan felé, ami igen? Csak az a két perc, ami azért duplázódott, mert érettebbek lettünk, meg szebbek-jobbak-okosabbak. Olyanabbak az olyannál…

A nép okos, az egyén még okosabb. Én personale pedig kimondhatatlanul zseniális vagyok, mert még le is írom. Nem kávézom, csak néha, cserébe népszavazok, meg szeretek utazni. Az előbbi nem ígérte a Feltámadást, csupán egy kis ócsitást a nagy csörömpölés előtt. A mérsékeltebben tehetségesek Mekkája, a még mérsékeltebben tehetségesek elől. Ott nincs csatazaj, csak a müezzin és a torony, ami kötve van, mint égtáj, amerre fordulsz, hogy miért, az neked sem világos, de kétségkívül jó a mekkaiaknak, neked meg kevésbé rossz, mintha rád lenne bízva a Szent Grál. Ennyire mindenki képes, utána jól el lehet adni, hogy no lám, hát azé' mégis van igazság ezen a nyomorúságos golyóbison, ha már a vonat-dilemmával nehezen is küzdök. Ne legyünk kishitűek! Ha nem megy nagy csinnadrattával, akkor majd apránként, szőnyeg alatt cincáljuk szét az ellent, mint a Free Kosova, amit épp most ismertünk el, mert kell oda tőke, főleg ha nagy, meg éhes. Én is éhes vagyok, oszt' mégsem állok sorban a menzán valami moslékért, hanem vágyakozva csorgatom a nyálam a bélszínre, bízva benne, hogy ő is úgy érez, mint én. A legéhesebb mindig az, aki sokat eszik. Aki meg régóta nem, az pedig előbb-utóbb eljut a bélszínig, és már nyersen akarja, véresen, mint a meleg szobát, és koszos zokniként sarokba vágott álmait…

Nomen est omen. A nép döntött: Élni Akar. Én is döntöttem, ha nem is vagyok nép. Kibogozom a zoknik alól az álmaimat, kitakarítok poros pitvaromban, és addig nézem őket, míg bélszínné nem változnak. És lőn…

Az történik, aminek normális esetben nem lenne hírértéke, de ahol minden részletkérdés, csak az nem, aminek még Mekka is hátat fordít, ott hírértéke van, ha véletlenül nem a Recesszió és Tsa. Rt. a főtulajdonos. Pedig jól áll. Csak azt kell eldönteni, hogy mi a precedens, mert azt meg kell teremteni, hogy később hivatkozhassanak rá, ha megszegték, hogy ímhol a megoldás. Ahol nincs törvény, ott általában kialakul, és az előbb utóbb olyan lesz, mintha mindig is lett volna. Hol meg volt, ott nem foglalkoznak ilyen baromságokkal, hogy fizessek-e azért, amiért egyébként is fizetek már vagy hatszor, meg hogy miért van vágányzár, amikor le is ugorhatnék még megállás előtt, vagy egyből mehetnék vissza. Nem az a bajom, hogy hülyék próbálják elmagyarázni nekem azt, amiről már egyébként is tudom, hogy úgy nem igaz, ahogy van. Hanem az, hogy olyan lények papolnak az én jobbsorsú elemeimhez, akiknél a minimális jóindulat feltételezéséhez is maximális jóindulat szükségeltetik.

És akkor még hol vagyunk dicsőségtől, amihez több kéne, mint álmosan gerjedni a szabad Európára meg a nem létező guentamalai kínzókamrák borzalmaira, amit csak az tud elképzelni, aki okosabb, mint a róla alkotott általános elképzelés.

Meg a szerelem. Na az van. Tandíjjal vagy anélkül. A kommunikációs csatornák mindegyike telített a rózsaszín korongosított frázisokkal. Plüss szívecskék szállnak, meg a milliók. És mindenki boldog csak úgy, mert most épp az, csak legyen már valami. Valami. Földből kinövő temetetlen vititdíj-autómaták, meg a nagy ásó a kapa meg a nagyharang előtt.

 Ha semmi nincs, akkor jön a végkiárusítás, aminek a végén már olyan olcsó minden, mint az olaj húsz éve, mikor a csúnya Szaddam megtámadta Kuvaitot, és megorrolt rá a CIA meg a Forradalom ZRT.

Csak legyen. És van, mert akartam. Szeretni akartam, és jött, mikor még nem volt ingyen semmi. Nem macikkal, meg szívecskékkel, hanem a saját lábán. Lezuhant az égből a város mocskos betonjára, és most itt van. Csak egy picit sérült meg. Icipicit. A szárnyak sok mindent kibírnak. Átverekedte magát a felhők dzsungelén, majd játékosan lesírta a vért a testéről, mintha nem is érezte volna, hogy fáj. Odajött és onnantól már tényleg nem fájt neki semmi, én meg azt sem tudtam már, mi az a fájdalom… Aztán már jöhetett a plüssállat, meg a szív küldi esemes, mert már tudtam, miről van szó. (Addig is tudtam.) Elhiszem, hogy így is lehet, mert nem vagyok nép, ezért csak egyre gondolok, és azt is teszem. Nem egyedül és nem úgy, hogy felhangosan… A jobbító szándék is velem –hát kivel, ha nem?- de magammal és inkább Vele, ha már csak népszavazni dívik a beszélgetés helyett… De csak úgy mindenben, orchideásan, megkötve a végéig. Örömmel a Mindennek… Átnyújtani előre, ami lesz, mert van és csak azért nem volt, hogy most meg majd mindig lehessen…

Hát most én is itt vagyok, és lenépszavazottan, Koszovóval meg a tavasz hatalmas ígéretével fekszem az utolsó hóban reménykedve. Alakzatok meg narancsos bukták szállnak szerteszét, eleresztve a három békegalambot, akik keselyűként rostokolnak a tetemeinken lassan egy emberöltő óta. Szegfűt dobok utánuk, mert úgy a stílszerű, és meg is nyugtat, hogy úgy lehet csak megszabadulni tőlük egyszerre, ha idióta kérdésekre válaszolok.

Soha vissza nem térő esély, hogy valami borzalomnak vége szakadjon, és elkezdődjön valami más, aminek már rég el kellett volna kezdődnie. De ne legyünk telhetetlenek. Így sem késő.

Szinte furcsa lesz élni anélkül, ami már szinte általános. Mással, ami hihetetlen…

Hát támadj fel tenger! Vadonba menekülök, letépem az orchideát valami pőre testiségért, és összekötöm magam vele, mert már akkor a Minden volt, mikor kitaláltatott… örökkévalóság… és várok két percet… míg meghajtom a fejem… a Szívem lüktetése előtt.