Vérző ajak

Minden pillanatnak megvan a maga varázsa. A mámor érzülete, hogy soha nem tér már vissza. Mikor megtörténik, még nem tudod mit jelent. Idő kell, és újabb ezer pillanat a maga ólom nehezével, hogy megértsd. Addig csak sétálsz agyad minden terhével a hátadon, magad történelmének zsenge révületében. Van úgy, hogy megállsz, leteszed a málhát, és azt érzed, hogy csupán néhány lélegzetvétel választ el egy újabb felismeréstől. Hányszor jutott eszedbe, hogy csak egy pillanat volna még, hogy visszamehetnék, és talán ma minden más lenne. Minden perc magában hordozza a születés fájdalmát, úgy, hogy mikor belédjön a következő, már meg is halt. Szóval akkor mi értelme az egésznek… Szorongok minden pillanat előtt, és ott ül a lelkemen visszavágyakozásom minden ádáz kísértete, s mint Ady néma dzsinnje réved a múltba bágyadtan…

Engesztelhetetlenné tesznek a hibák, mert azok meggyőződésből vannak. Meggyőződésből követem el őket, épp, mint te. Hogy ez a meggyőződés rossz-e, vagy éppen ez tesz azzá, ami vagyok, nem tudom. Bizonytalan vagyok, és kissé tán zavart is abban, amit teszek, bármi is legyen az… Nem tudom, mit akarok, de azt minél később. A változástól való rettegésre egy egész világ épül. És ez a te világod is. A csendes sodródás puhán suhanó vitorláin pedig mindig lesz annyi szél, hogy a hajó haladjon… és halad, de hogy merre? Ez nem számított soha. Ez az, mikor azt mondják neked, ha nem megy így, hát vegyél valami állatot, az nem beszél vissza. Úr lehetsz a saját dombodon, ahol van szemét, vagy netán te, és senki nem kérdezi meg tőled, mi volt az a pillanat, amikor felszálltál arra a hajóra. Új partok ígérete, meg az a sok emlék… A málha nehéz, te pedig elkeseredett. Mikor visszanézel, rájössz, micsoda gyönyörűséget hagytál magad mögött, és soha nem láthattad ezt, mert még soha nem voltál tőle elég távol. Ha akkor van erőd, visszaúszol… Vagy akár még a hajót is visszafordíthatod, és megmenthetsz engem is, aki -mint a nagy népi csűrhe legékesebb motívuma- feltétel nélkül visszavár. Igen, én ott ülök melletted abban a hajóban és megyünk ketten, sokan a semmi felé. Az ismeretlenbe, amiről csak annyit tudunk, hogy messzebb van a parttól. Egyre messzebb. Mikor megremeg a bárka és arcodba csapnak a tajtékok, csak egyetlen pillanat motoszkál benned. A pillanat, ami tán élni hagy, és ezért te is tovább élteted, mintha már látnád is a szigetet, benn az óceán kellős közepén. Ez csak ábránd, ami azért sem hiú, mert nem magadban, bennem bízol, hanem abban, hogy nem lehet ennyire kegyetlen a… és tényleg nem. Mindig kiköthetsz valahol, de csak akkor szállhatsz ki ebből a csónakból, ha nem szállsz többet vissza. Ha pengével téped gyönge vitorláit és a szűzi vásznat egyre több helyütt borítja az elfeledettség pora, míg hamuvá nem lesz maga is… mint te.

Újév előtt mindig kikászálódsz a küszködés gályájából, eljössz hozzám, és megígéred, hogy mostantól mindig karácsony lesz. Mostantól már csak pár nap és fellebben az újrakezdés köde, mert meghaltál.

Nem kárhoztatlak, hisz én is csak azt teszem, amit te. Máshogy, állhatatlanul, szétszakadva, gyakran önmagam romjai alatt… de mindig ugyanabban a hajóban.

Minden újrakezdés kicsi csend a száműzetésből. Mikor állhatatosan hajtod fejed azok közé a gyertyák közé, amelyek felviláglanak a semmiség vérvörös kanyonjai fölött. Nincs fahéjillat, és nem jön már senki feléd egy csillagszórót szorongatva kezei között, és könnybe lábadt szemekkel, elszorult hangon megölelve téged. Nincs. A tenger szabályai szigorúak, te pedig csak apró pontként hánykódsz a feldühödött habokon…

S telik az idő. Változik a táj. Már nem akarsz kiszállni. Görnyedten, betegen, magadba zuhanva bámulod a távolodó tájat, ahol villámok sújtják a fenyveseket, vulkánok ernyi irányba szétfolyó magmája a tövises mezőket perzseli, ahol gyerekként játszottál. Minden fájdalmad itt, ebben a képben összpontosul. Hisz minden apró porcikája te magad vagy. Meg én. Mi.

Elfordítom a fejem. Látom a part másik oldalát, ahol még sosem jártam. Sokat kell evezni odáig, a szél arra sosem fúj. S ekkor a kitisztult egeken kihajol a kelő Nap néhány sugara, és újra állnak fák is, a hegyek is. Élet járja át az elszorult verőereket. Mire megérkezünk újra hó némítja a csikorgó mozdulatlanságot. Friss fuvallatok... meg minden. S ahogy rád nézek, egy lágy mosoly villan át rajtad. Téged, ki vágyakozva nézed a vízen botladozó hajót… Gyere, menjünk, meddig fekszel elcsigázva, hogy majd' beleszédülsz saját álmodba? Csak még egy perccel tovább…